Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


A magyarság anyagi és szellemi kultúrája a honfoglalás előtt

2013.10.27

 A magyar néphit anyagában nincsenek olyan korai szövegek, amelyeket a kutatás joggal tart a mítoszteremtő korok termékének, ezért a közvetett forrásokra kell támaszkodni. A mitológiai adatok forrásai közül jelentős segítséget nyújtanak a régészeti leletek, az antik szerzők magyarokra vonatkozó adatai, a középkori történeti krónikák elbeszélései, az írott források, közülük is az elmúlt századok irodalmi hagyatéka és végül a folklór.

A szóbeli néphagyomány, a szokások és a népművészet azért fontosak, mivel ezek a kulturális „nyelvezetek” a sokféle idegen hatás ellenére is meg tudtak őrizni motívumokat az ősi hitből, mitológiából.

 

A sámánisztikus világkép alkotta a pogány magyarság világfelfogásának gerincét. Ez a világfelfogás aligha lehetett homogén, hiszen maga a pogány magyarság sem volt az. Már a honfoglalás előtt kapcsolatba került a tételes vallásokkal. A Kazár birodalomban megismerkedhettek a zsidó vallással, sőt nincs kizárva, hogy a honfoglalás előtt kapcsolatba kerülhettek a kereszténységgel is.

 

A mitológiák írásának korában még nem alakult ki az összehasonlító néprajzi kutatás módszertana. Kevesen ismerték fel az alapvető tételt, a kereszténység előtti hitvilágunk vizsgálásának lényegét, hogy a magyarság akkori vallása természetesen nem származhat máshonnan, mint azoknak a népeknek a hitvilágából, amelyekkel együtt élt, amelyek közül kiszakadt. De ez a felismerés is sok problémát okozott, mivel jóideig nem volt egyértelmű a származás kérdése.

 

A sort Cornides Dániel (1732-1787) latin nyelven írt munkája, az első magyar mitológiai mű - Értekezés a régi magyarok vallásáról - nyitja meg. Második Horváth János (1769-1835) A régi magyarok vallásbéli s erkölcsi állapotjokról szóló tanulmánya, amely a régi - helyesen - finnugor, sőt uráli rokonságunk ismeretében készült. Az utána munkálkodó kutató, Kállay Ferenc (1790-1861) ugyancsak nagyot lépett előre mitológiánk helyes megismerése felé A pogány magyarok vallása című művében, azt hirdetve, hogy kereszténység előtti hitvilágunk a sámánizmus, vagyis uráli rokonaink néphitének tanulmányozásával tárható csak fel. Ipolyi Andor (1823-1886) monumentális könyve, a Magyar mytológia nem nyelvrokonaink, hanem egyéb népek vallástörténeti adatainak az összehasonlításával rekonstruálta a magyar mitológiát. Vaskos könyve szellemi kultúránk első elemző összefoglalása. Ipolyi után, az őt bíráló Csengery Antal (1822-1880) Az urál-altáji népek ősvallásáról című munkája következett. Ő is hangsúlyozza hogy népünk vallása nem lehet más, mint a rokon népeké.

 

Tudománytörténeti szempontból mindenképpen a mai népi hiedelemvizsgálat előmunkálatai közé kell sorolni azokat a kísérleteket, amelyeknek nem a nemzeti mitológia megalkotása volt a céljuk, hanem a harc az elmaradott magyar néprétegek „káros babonája” ellen. Ez a harc végigkövethető az egész XIX. századon.

 

A honfoglalás idejére a IX-X. század fordulójára rögzíthetjük az ősi, illetve feudális társadalmi-gazdasági formációk határvonalát népünk történetében. Az ősi társadalomnak megfelelő pogány ideológia válsága is megindult.

 

A nehézségeket növeli, hogy népünk a XI. században áttért a keresztény hitre, így az egykori világkép, az azt összetartó erő, a benne való hit megszűnt és egyre inkább alkotórészeire hullott. Ezek az alkotóelemek más formában (pl. hiedelmek, hiedelemmondák, mesemotívumok, rituális énekek) éltek tovább s napjainkig megőriződtek a magyar népi kultúrában, amely kiegészítve a nyelv, az írásos emlékek, a régészeti leletek néhány idevágó adatával szolgáltatja a forráscsoportot, melynek komplex vizsgálatával rekonstruálható az egykori magyar hitvilág.

 

Ma már nehéz eldönteni, hogy egykoron élt népünk konkrétan milyen vallásban hitt és ezt milyen formában alkalmazta. Van egy-két olyan momentum, amely az idők folyamán biztosnak mondható, vagy esetleg olyan népi hiedelmek amelyekben még fellelhető a pogány eredet. De akármennyire is gyarapodik a tudás, az akkori szellemiséget már nem éleszthetjük fel.

A mai hiedelemkutatás és értelmezés tehát két alapvető tudománytörténeti mozgalomra tekinthet vissza, melyek közül az egyiket a nemzeti romantika, a másikat pedig a nemzeti felvilágosodás eszméje határozza meg.

 

 

Az élet önmagából keletkezett, volt születés előtti, földi és földöntúli élet. A cseremisz, a votják és obi-ugor nemzettségek a hármas tagolódású élet folyamatában szemlélték önmagukat.

 

Az élet-lélekhit a személy és a neve közti bensőséges kapcsolatot, a név és a lélek azonosságát feltételezte. Az osztjákok az elhunytak névrokonainak nevét megváltoztatták, a vogulok az elhunytak nevét hosszú ideig nem ejtették ki, a cseremiszek csak régen elhunyt őseik nevét adták az élőknek.

A hiedelmekben szokásokban járatlan gyermeket óvni kellett a rontástól. A nem emberi lényt viszont elkerülte a gonosz szellem, ezért a gyermek jelentéktelenségére utaló óvó neveket adtak (pl. Mavagy, Nemvagy, Haláldi ).

 

A sámánhit későbbi alakulása folyamán a sámán lelke nem változik madárrá vagy más állattá, hanem madár vagy ló hátán nyargal a túlvilágra. Ez a ló, illetve madár szintén lélek, mert a sámán csak így juthat a szellemek birodalmába.

Jelképe a sámánbot, melynek feje madár, vagy lófejben végződik, szárán pedig emberfejek vannak kifaragva. E régi hagyomány bizonyítéka lehet: pl. a magyar pásztorok a legújabb időkig hasonló módon díszítették botjaikat, a magyar gyerekek pedig vesszőparipán lovagoltak, mint a sámán.

 

Sámánizmus

A sámán kezében összpontosul a vadászat vallási és rituális irányítása, ő a médium az emberi világ és a nagyvadak bőségét és jólétét biztosító szellemek között. Ha a közösség vadászai a sámánhoz fordulnak segítségért, a varázsló rituális transzba esik, s a lelke természetfölötti tájakra vándorol, hogy megkeresse a nehézségek forrását.

A sámánt leggyakrabban arra kérik, hogy hol található egy bizonyos állat vagy hol rejtették el a szellemek a nagyvadakat.

A sámánná válás folyamata

A „kiválasztás” mindig álom formájában történik. Előfordul, hogy már az anya álmodik előre születendő magzatáról, más esetben viszont maga a jelölt álmodik úgy, hogy valamilyen „szellem” jelenik meg előtte, s ráparancsol, hogy lépjen vele összeköttetésbe, legyen közvetítő a világ és túlvilág között: más szóval végezze a varázslási, kultikus szertartásokat.

 

A sámánok nagy része nem elsőként viseli tisztét a családban, hanem úgynevezett sámán-nemzettségből származik.

 

§  A táltos-jelölt hivatása felsőbb rendelés, már úgy születik, hogy majd táltossá kell lennie. Pl. akik  foggal, vagy tizenegy ujjal születnek, azokból biztos, hogy táltos lesz.

§  A leendő táltos, garabonciás és tudós gyermekkorában a többi gyerektől eltérően viselkedik. Általában magának való, beteges, és „mindig olyanok voltak, hogy mindig mentek”.

§  A jelöltnek természetfeletti lények jelennek meg.

 

-        A szellemek nélkül a sámán erőtlen.

-        Az a sámán, aki elveszti szellemeit megszűnik sámán lenni, sőt néha meg is hal.

-        Az ember nem önként válik sámánná, hanem akarata ellenére; a tehetséget súlyos teherként, valami elkerülhetetlenként fogadja el.

-        A jelölt álmokat, extázisokat kap, melyek úgy lepik meg, mint valami betegség.

-        A jelöltet bizonyos időre, általában 3 napra elrabolják hazulról, ekkor kapja tudományát. Amikor a jelöltet elrabolják mindig fiatal. Amikor táltossá válik, elrejtőzik, vagyis lelkét a másvilágra viszik, ezalatt teste élettelenül fekszik, majd visszatérte után válik valódi sámánná.

-        A táltos felavatása. ® egy próbát kell kiállnia,® meg kell másznia az „égigérő fát”.

 

Az égig érő fa

A motívum, vagyis  a világfa vagy életfa képzet az indoeurópai népek körében általánosan ismeretes.

A fa csúcsán vagy ágai között elképzelt égitestek azok. Ezt a képzetet, illetve ábrázolást csak a magyar folklórban és díszítőművészetben, valamint az uráli illetve a szibériai népek körében találjuk meg, az indoeurópai népek körében ismeretlen.

A világfa képzete kétségtelenül igen régi sajátossága a sámánhitű népeknek.

 

A leendő sámán „égigérő fáról” kapja azokat az eszközöket, amelyek segítségével emberfeletti képességét, vagyis sámánmesterségét gyakorolja.

 

A sámán egyik fontos eszköze volt a különös erővel rendelkező dob, amelynek segítségével a sámán emberfeletti cselekedeteket tudott végrehajtani.

 

A sámándobok kétféleképpen is használhatók:

-        megidézik vele a természetfeletti lényeket,

-        segítségével visznek el valakit

 

Alkalmazásának a célja hármas:

-        betegeket gyógyítanak

-        ismeretlen, jövendő eseményeket tudnak meg

-        „kötnek és oldanak” a segítségével.

 

A magyar sámánviselet két részt különböztet meg:

-        az egyik madarat ábrázol,

-        a másik pedig szarvast, s ennek megfelelően az egyik esetben tollas, a másik esetben agancsos fejviselet tartozik a sámán öltözékéhez.

 Totem és állatkultusz

 

Az állatkultusz legkorábbi emlékei az i. e. 2. évezredi lelőhelyeken feltárt állatszobrocskák

A totemősként tisztelt állat nem földi, hanem mitikus elvont lény. Földi hasonmása köztiszteletben állt, mert a kozmikus lélek állatra emlékeztetett, és annak egyes tulajdonságait hordozta. Emberi hangon szólalt meg, földi asszonyokkal nászra lépett, s ebből csodás erővel felruházott utód származott.

 

A medve kultusza általános volt a finnugorok körében, kultikus tisztelete hatalmas erejének, szertelen, kiszámíthatatlan természetének következménye. A medve nevét, sőt még testrészeinek nevét sem volt szabad kiejteni.

A szarvaskultusz a magyar hitvilág tartós eleme volt. Egy osztják eredetmondában jávorszarvas vezette új hazába az őt üldöző vadászokat. Hasonló szerepet tölt be a Hunor és Magor monda szarvasa is. Totemállatként tisztelték, bizonyára a népet új hazába vezető szerepe miatt.

A szaltovói és volgai bolgár sírokban gyakoriak a különféle állatok átszúrt csontjai és fogai, amelyek óvó-védő amulettek voltak. Elterjedésük a totemizmusból kinövő, un. ongon-kultusszal magyarázható. Míg a totemizmusra egy állat különleges tisztelete a jellemző, addig az ongonokban sokféle állatnak tulajdonítottak bajtól megóvó és szerencsét hozó jelentőséget, mindegyiknek más-más területen. Ugyanilyen csontokat találunk egyes honfoglalás-kori sírokban is.

A ragadozó madarak kultusza, mint a sas vagy a sólyom, a harcra termettség mellett a magasra emelkedés és az éles szem képességét is. Nem véletlen, hogy az ősi, ázsiai nomád népmondákban a sasféle madarak mindig az uralkodás szimbólumaként szerepelnek. Az Árpádok totemállata is sasféle madár: a turul.

 Temetkezés és halottkultusz

A test a halál után egy másik világba távozik. A „másvilágot” úgy képzelték el, hogy nagyon messze van, ezért a sírokat különféle útravalókkal látták el: ruha, fegyver, élelem, szerszám, mindazt amit az elhunyt az ottani létben hasznosíthatott. A Volga - Káma vidékén az i.e. 3-2. évezredtől találunk ilyen jellegű sírokat.

 

A feltárt pogány kori sírok leletanyaga tipikusnak mondható, megfigyelhetők különböző rítuselemek: ételmelléklet, lovas és fegyveres temetkezés (lovak lábának, fejének levágása), emberi végtagok levágása, amelyekből a halott visszajárásától való félelemre következtethetünk. Ezek közül a legjelentősebbek: a X. századi szakonyi köznépi temető, szeged-algyői temető.

 

A halott arcát borító halotti maszk, melyre leleteket Baskíriában találunk. Ezek a X. századi leletek: a holott arcát borító selyem, vagy bőr szemfedők, melyre a szem és a száj helyén ezüst lemezkéket vagy doglárokat varrtak. Ehhez hasonló motívumokat találunk az Ob folyó mellett feltárt VIII.-IX. századi temetőben és a VI.-X. századi Káma-völgyi temetőkben is.

 

A cseremiszek az elhunyt eltemetése utáni 40. napon másodszor is „eltemették” a halottat. Ez akkor történt, amikor a testi hüvely a sírban már elporladt, és ő ott már nem pihenhet. Ezért el kellett távoznia a földi világból. Mielőtt ez megtörtént volna, a rokonok még egyszer (véglegesen) búcsút vettek a halottól. Az éjjeli búcsúlakomán megjelenik maga a „halott” is. A rokonságból egy az elhunythoz hasonlító személyt jelölnek ki, aki titkon felölti annak ruháit és végigjátssza a búcsúzó szerepét. Éjfél után, mielőtt eltávozik, ellátják üzenetekkel a régebben elköltözöttek számára, majd egy darabon elkísérik, s csak sírja közelében válnak el véglegesen tőle. A lélek tulajdonképpen ekkor indul el hosszú és fáradságokkal teli útjára.

 

A léleknek a vándorlását hasonlónak képzelték a földi élethez. Ugyanúgy tele volt veszélyekkel és megpróbáltatásokkal, ami eltúlozva, kiszínezve állandósult a vallásban. Különböző képzetekről tudunk, amikkel szembe kellett nézniük, pl. tüzes folyó fölött kell hajszálvékony hídon átmennie, összecsapódó sziklák közt átsurrannia, vadállatok és szörnyek állják útját, s csak ádáz viaskodás után bocsátják tovább, magas meredély széléről zuhan le a mélybe stb. (Ezekkel a motívumokkal találkozhatunk a népmeséinkben is.) Csak a bátrak és erősek juthatnak révbe, ahol a régen elhunytak lelkei fogadják.

 

A másvilág a földinek csaknem teljes mása, csak annyi a különbség, hogy ott a lét könnyebb, álomszerűbb; az emberi lény nem öregszik; az erdő fái, a hegyek sziklái nem kemények, mint a földön, hanem keresztül lehet rajtuk hatolni. Tehát a túlvilági kép, az emberek vágyait, álmait tükrözték. 

Mondavilág és a mesék

 

Az ősi anyajogú társadalom néhány maradványa a magyar hagyományban és népéletben is kimutatható volt. A mordvák fontos istenei a Tűzanya, a Vízanya, a Földanya a Gabonaanya. Ide kapcsolódik, hogy Bornemisza Péter a XVI. századig élő pogány eredetű bájoló imádságban adatot őrzött meg a „Föld édes Anya mítoszára.

 

A magyar eredetmondában ősanyaként szerepel Enech (ünő, már török jövevényszó). A magyar csodaszarvas-monda egyik változata a manysiknál és chantiknál is megtalálható. Az Árpád-nemzettség eredetmondájában a nemzetség emberi ősanyját, Emesűt sólyom termékenyíti meg: ez a madár a nemzetség állatőse, a turul, képmása a pogány magyar fejedelmek jelvénye volt.

 

A finnugor korra nyúlnak vissza a vallás sámánisztikus formájának kezdetei (e korból való révül és átkoz szavunk), amelyek a régi magyarok hitvilágában, babonáiban és meséiben is fellelhetők, átvett vagy azonos társadalmi fokon önállóan létrejött elemek formájában. Ilyen a vasorrú bába („etetésre” alkalmas házi bálvány volt, amelynek fémmel borított arcrészéhez az ételt hozzádörzsölhették), a kacsalábon forgó várkastély, a levegőben állatalakban viaskodó táltosok motívuma, az égbe nyúló „tetejetlen fa”.

 

A néphit táltosa az ősi sámán megfelelője. A sámán „lelke elrejtőzik” a hiedelem szerint, s ebben a révült állapotban tesz szert a maga csodás képességeire. A sámán tűz fölé tartott dobjára megy vissza a népmese girhes táltoscsikója, amelyet parázzsal etetnek, hogy erőre kapjon.

 

A vasorrú bába mai értelemben vett boszorkány. Az eredeti jelentés elhomályosul, és új képzetek jönnek létre. Ipolyi Arnold például szembe állítja őket a tündérekkel. Szerinte a bábák rútak, gonoszak, ősz öregek. A táltos ló a birtokukban van.

 

Turul-monda

A Turul-nemzettség kialakulása és mítosza jó példát szolgáltat arra, miként bontakozik ki a mítosz ősködéből a valóság. Emese, mint a sámánok, álmot látott. Ennek az álomnak a hatására elragadtatásba esett, és a szellemek elragadták egy mások számára láthatatlan világba. A jelentősége azonban az értelmezésekor kapja.

 

Mint minden lovas-nomád népnél, így a magyaroknál is az álomfejtés, a sámán feladatai közé tartozott.

Ebből pedig az következik, hogy a Turul-monda nem csupán egy dinasztia eredetmítosza, hanem egy újjáalakult dinasztia egész jövőjét, további életét meghatározni kívánó jóslat is: egy mitikus értelemben felfogott dinasztiatörténet, illetve személyiségfejlődés-sorozat csírája.

 

A keskeny patakként induló, de nagy folyammá duzzadó víz azt jelentette az álommagyarázó sámánok előtt, hogy Emese utódainak hatalma egyre növekedni fog.

A folyó más földekre való kanyarulásából pedig egy új hazában való uralkodásukra következtettek, ugyanis a víz, a folyó a nomád népek képzelet-világában mindig a királyi hatalomra, és annak nagyságára utal.

 

 

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.