Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


A MAGYAROK ŐSEINEK SZÁLLÁSHELYEI A KÁRPÁT-MEDENCÉBE VALÓ BEJUTÁSUK ELŐTT

2012.10.21

 

E fejezet címéül leginkább Bakay Kornél és Varga Géza egyik könyvcíme lenne a legalkalmasabb: "Rabló nomád hordák inváziója - avagy a kincses Kelet örököseinek honalapítása". A magyarok "őshazáját" ott kell keresnünk, ahová őseink már nem érkeztek, hanem ott alakultak ki vagy ott ötvöződtek. E területnek a finnugor őstörténet-szemlélet adta vidéket nem lehetett visszaigazolni, hiszen sem nyelvünk, sem kultúránk sem élettani jellegeink nem azonosíthatók, de még kapcsolatba sem hozhatók az amúgy derék finnugor népekkel. Az utóbbi évtizedekben a magyar őstörténet-kutatás egyrészt igazolta a monarchikus-marxista történelemszemlélet előtt vallott őshaza-tudat igazságait, másrészt pedig ezt természettudományos, néprajzi, nyelvi, vallástudományi, földrajzi és más tudományokkal egészítette ki.

Turán

E ma sivatagos terület valaha a szkíta, a kimmer, a szarmata, az alán, a párthus, a hun, az avar a türk és a magyar népnek volt átmeneti hazája. A Turáni-alföld a Dél-Urál, a Kaszpi-tenger, az Aral-tó és a Tien-san közötti ma hatalmas sivatagos terület. Valaha a négy világtáj kereskedelmi útvonalai találkoztak e térségben; keletről a Selyem Út egyik elágazása, délnyugatról Mezopotámia, illetve Bizánc felől induló, délről pedig a perzsa útvonalak futottak itt össze és találkoztak a keletről jövő nagyállattartó lovas népekkel. A déli hunok e területen alapítottak államot Kr.e. 43-36 között, majd megerősödve innen indultak európai hódító útjukra. Az európai források e területről hallgatnak, pedig őseink Belső-Ázsiából való kijutásuk után itt nemcsak átvonultak, hanem itt is tartózkodtak. Őseink szállásterületét délről Baktria és Szogdia határolta, területén volt a Horezm-i és a Kangkü állam.

Horezmet Szergej Pavlovics Tolsztov tárta fel 1937 és 1941 között és tette közzé a világ előtt. A horezmi kultúra már a Kr. előtti XIII. században kapcsolatban állt a közel hatezer éves mezopotámiai sumer kultúrával. Horezmről amúgy Kézai Simon is tesz említést gens Corosima néven, amikor elmondja, hogy Ednek és Edemennek édesanyja horezmi asszony volt. Abu Hámid al-Garnáti pedig leírja, hogy "a horezmiek sokan vannak Magyarországon és a királyt szolgálják". A horezmiek - saját nevükön kálizok a kabarok egyik törzseként a honfoglaló magyarokhoz csatlakozott és az ország déli részén telepedtek le. Szogdia a Kr. előtti évszázadktól kezdve 751ig - közel egy évezreden át - kezében tartotta Turán területén a kelet-nyugati kereskedelmet és hatalmas városokat létesített.

A Turáni-alföld az a terület, ahol a türkök a nyugati forrásokban megjelennek és ahol a türkök a VI. század végétől fennhatóságuk alatt tartották a szogdok földjeit. A "türk" elnevezés alatt a magyarok ősei is e magas kultúrájú területen tartózkodtak. Szogdia története fontos adatokat szolgáltat arra nézve is, hogy őseink mikor és miért hagyták el ezt a területet. A magyar őstörténet számára a történeti Turán, mint földrajzi fogalom igen fontos terület. Sajnos a "Turán" jelző és a "turanizmus" kifejezés a politikusok műveletlensége következtében erősen elitélő és megbélyegzővé vált, pedig ez azt jelenti, hogy őseink Belső-Ázsiából való kivonulásuk után egy magas-kultúrájú területen éltek, ahol nagyállattartásukról, intenzív földművességükről, kereskedelmükről és öntözéses gazdálkodásukról voltak híresek. Sajnos az újabb időkben a "Turán" fogalom alatt a Magyar Tudományos Akadémia is (Farkas Ildikó, Magyar Tudomány, 1993/7) "a nemesi nemzeteszmény megtestesítését" és nem a magyarok őseinek egy átmeneti szállásterületét érti.

 

Az ősmagyarok kaukázusi szállásai

Mintegy hatvan évvel ezelőtt még a magyar történettudomány evidenciái közé tartozott, hogy a magyarság egy bizonyos időszakot a Kaukázus vidékén töltött. Az elmúlt mintegy hatvan évben a magyar történészek - mivel az nem esett egybe a marxista magyar őstörténet világával - élesen szembefordultak a magyarság kaukázusi kapcsolataival. Számunkra pedig igen fontosak a magyar nyelvre soha le nem fordított Prokopiosz (490-562?) és Agathiász (536-582) írásai, valamint Ménandrosz Protektor (VI. század) Historia című műve. Prokopiosz a Kaukázusban tartózkodó hunokról is ír. A Bíborbanszületett Konsztanín császár a magyarokról ezt írja: "A türkök - magyarok - hadserege két részre szakadt. Az egyik rész kelet felé, Perzsia vidékén telepedett le, a másik rész pedig nyugatra ment lakni… A magyarokat abban az időben nem türköknek mondták, hanem valamilyen okból szabartoi aszphaloi-nak (rendíthetetlen szavárdoknak) nevezték…" E leírásból az következik, hogy a magyarokat ekkor a kaukázusi alánok mellett lakó szavárdnak - szabírnak - nevezték, másodszor pedig az, hogy magyarok ekkori szálláshelye nem az Urál vidékén hanem a Fekete-tengerbe ömlő Kubán folyótól délre, a Kaukázus vidékén volt. A magyarok őseinek a Kaukázusban maradt részeit nevezik szavárd magyaroknak.

Prokopiosz, Agathiász és Jordánész szerint a szabírok hun származéknak nevezték magukat és javarészt "magyarul" beszéltek. A Victoris Krónika a szabírokat egyszerűen ungrinak nevezi. Al Bakri arab utazónál pedig ezt olvassuk: "A magyarok a besenyők országa és az eszkil bolgárok között laknak. Másik határuknál, amely eléri a pusztát egy hegy van, ez a hegy alatt a tengerparton egy nép van, amelyek ugunnak neveznek. Keresztények és mohamedánok országával határosak, amely Tiflisz (Tbiliszi) országhoz tartozik. Itt kezdődik az örmények földje." Mindezen leírásokból az következik, hogy "a magyarok ősei nem Szibériából, az Urál és a Volga vidékéről költözött "le" Etelközbe, hanem a Kaukázusból dél felől nyomultak észak és északkelet felé. Az ősmagyarság tehát két nagy csoportból jött létre: a magyarul beszélő szabír-hunból és a törökül beszélő onogur-türkből" (Bakay Kornél 1996). Ebből is nyilvánvaló, hogy nem szabad a török eredetű magyar szót "jövevényszónak" tekinteni, mert azok ősi szókincsünk jelentős része. Ezek után érthető a Bíborbanszületett Konsztanínnak azon megjegyzése, hogy "a kazároktól elmenekült kabarok megtanították a magyarokat (türköket) a kazárok török nyelvére is, és mostanáig használják ezt a nyelvet, de tudják a magyarok másik nyelvét is." A Kaukázusban őseink a magas kultúrájú grúz és örmény államok közé beszorítva éltek; tartózkodásukról a Kaukázusban levő Magyar (Madzsar) város és a magyar helységnevek (Kasza-út, Kicsi Madjari, Kis Malka, Csík stb.) és a magyar nevek (Szombati, Zicsi, Miklósi, Thurzó stb.) tanúskodnak. A magyarok Kaukázus-vidéki tartózkodási helyét Viterbói Gottfried (1185) Ungaria Antiqua-nak Beauvais-i Vince pedig a XIII. században Pannonia Maiornak nevezte. Mivel e területen őseinknek nem volt terjeszkedési lehetősége innen Magna Hungariába vonultak.

Magna Hungaria

A XIII. századtól a magyarok Volga-vidéki földjét Magna Hungariának (jelentésében: Régi Magyarországnak) nevezték. Abu Zeid Balkhi (+934) úgy tudta, hogy három Magyarország volt: Magna Hungaria (Baskíria), Hungaria Antiqua, a magyarok országa és a Meotisz-Kubán vidéki Ungaria Maior. Itt meg kell jegyezni, hogy a magyarokat sok X. századi szerző ( Ibn Haukál 978-ban, Maszúdi +956-ban stb.) "baskíroknak" nevezte, Plano Carpini, IV. Ince pápa követe pedig 1245-ben Baskíriát Nagy-Magyarország (Magna Hungaria) néven írja le. Wilhelm Rubruquis 1253-ban és Marco Polo 1271-ben kijelentik, hogy a magyarok és a baskírok nyelve egy és ugyanaz.

Mivel Magna Hungaria vagyis a mai Baskíria és az attól kissé nyugatra eső terület Árpád magyarjainak e rövid idejű szállásterületéről igen keveset tudunk, ezért a nyelvészek és történészek e területet mindazon népekkel és nyelvekkel ruházták - és ruházzák - fel, amilyen az adott világnézetük. Ibn Fadlan szerint a X. században az akkori Baskíria valamivel nyugatabbra volt a mainál. Mivel e terület népeiről az auktorok hallgatnak, ezért a finnugor őstörténetet vallók ezt a területet az Urál-hegység keleti lejtőiről átköltözött ugor népek "kései magterületének" és a magyarok "második" őshazájának nevezik. A magyar őstörténet-kutatók viszont tisztességesen számolnak őseink egy részének e területen való rövid ideig - néhány évtizedig - tartó tartózkodásával, amely idő alatt a helyi lakóktól átvették a nyelvünkben levő kevés finnugor szókincset. A régészeti kutatások a Magna Hungaria területén feltárt VIII. századi temetőkben együtt találják a volgai bolgárok és az ősmagyarok hagyatékát, bár e kettő ebben a korban az eddig feltárt gyér leletanyag és a hiányos feldolgozás miatt aligha választható szét. A Volga és Káma egybeszakadása vidékén tárták fel a 150 síros Bolsije Tigani, majd a Tankajevka-i temetőt, ahonnan sok olyan régészeti lelet került elő, amely hasonló a honfoglaló magyarokéhoz.

Levédia

Levédia a Don, a Donyec és az Azovi-tenger között húzódó terület. Ezen a területen őseink igen rövid ideig tartózkodtak. "A magyarok a kazárok közelében éltek és "három esztendeig" minden háborújukban együtt harcoltak a kazárokkal" - írja a Bíborbanszületett Konsztantín császár. Ezt a "három" esztendőt "történészeink" önkényesen 213-ra vagy 303-ra javították, tekintve ideológiájuk szerint kellett, hogy őseink hosszú ideig tartózkodjanak a mai Szovjetunió területén és kellett, hogy minden ismeretüket a szlávoktól vegyék át. Komoly kutatóink (Benkő Lóránd, Harmatta János, Király Péter, Ligeti Lajos stb.) szerint azonban Levédia nem lehett önálló állomása a magyarság vándorlásának, mert őseink a Kubán-Don vidékéről viszonylag gyorsan Etelközbe vonultak, amelynek terület keleti részén lehett a kazárok által említett Levedi törzs szálláshelye; a Bíborbanszülett Konsztantín ezt nevezi Levedi törzs szálláshelyének. A magyarság Etelközben már több törzsből állt. Közhelyként tanították sokáig a magyaroknak a kazároktól átvett "kettős királyság" intézményét, hogy a törzsek élén a kündü állt, a főhatalmat azonban a gyula (Álmos-Árpád) gyakorolta. E nézet nem nyert bizonyítást, hiszen semmi sem bizonyítja, hogy őseinknél kettős királyság létezett volna. Krónikáink és a külhoni auktorok semmit sem tudnak történészeinknek eme feltevéséről.

- A Kazár Birodalom. A török nyelvű tielö törzsszövetségből kiszakadt Belső-ázsiai kazárok vagy az ujgur qasaroktól származnak, vagy ogurok esetleg szabírok. Az írott forrásokban először 555-ben szerepelnek; területük az onogur-bolgár berszilekkel együtt ekkor Derbenttől északra, a Kaszpi-tó északnyugati partvidékén húzódott. A 650-es években hatalomra jutott európai Kazárország központja a Kaukázus, a Don, a Volga és a Kaszpi-tenger által határolt terület volt. A kazárok ezután legyőzték Kovrat kagán bolgárjait. akik innen szétvándoroltak. Fiai: Bat-Baján népével része lett Kazáriának, Kotrag utódai megalapították a Volgai Bolgárországot, Aszparuh megalapította Bulgáriát, Kuber és Alzecco pedig a 670-es években Pannóniában telepedett le. Maga a Kazár Birodalom a magyarok távozása, majd a besenyők és az úzok IX. századi támadásai következtében meggyengült, és az orosz-varég seregek támadásai után 965-ben megszűnt. Területére a besenyők költöztek. Levediban (Etelközben) a magyarok a kazároknak nem alávetett szolgái, hanem rokon és egyenrangú szövetségesei voltak, amit többek között Levedi kazár felesége is bizonyít; a kazárok hercegnőt uralkodó feleségéül a magyarokon kívül csak a bizánciaknak adtak. A kazár uralkodó megtartotta ősi, a magyarokéhoz közelálló sztyepi egyistenhívő vallását, türk rovásírását, magas szintű mezőgazdaságát, kereskedelmét, stb. de ezzel egyidőben - ahogyan ez a belső-ázsiai népeknél ma is szokásos - rövid időre más vallást is felvett, hogy elhatárolja őt a környező nagyhatalmaktól. Így volt idő, amikor az udvarban a bizánci keresztény vallás mellett - sokan felvették a zsidó, majd a muszlim vallást.

- Az "Emese-álma" és a "Turul-monda". A totemisztikus magból eredő, ősi hitvilággal átitatott, őstisztelő nemzetségi társadalom magas szintjén álló magyar dinasztikus eredetmonda "eseményeit" a magyar hiedelemvilág Levédia területére helyezi. E monda szerint a magas égből alászálló turulmadár megtermékenyítette Emesét, a legtisztességesebb magyar asszonyt, amely szülőanyja a magyar fejedelmi, majd királyi Árpád-nemzetségnek. Az összes magyar krónika leírásában is szereplő esemény, hogy egy népnek uralkodója nem természetes nászból születik, hanem létrejöttében valami csodálatos történés játszik közre nem sajátosan magyar hagyomány; e mondakört megtaláljuk a belső-ázsiai, az ókori és a keleti népek mitológiájában. Hérodotosznál olvassuk, hogy a méd király azt álmodja leányáról, Mandanéról, hogy öléből forrás fakad, és ez a forrás elárasztotta vízével az országot, majd egész Ázsiát; ilyen Kűrosz perzsa király születése. A burjátok mondavilágában az első táltos olyan nőtől születik, akit a sas ejt teherbe. A goldok szerint az égből alászálló madarak a legtisztességesebb asszony méhébe szállnak és ott emberré válnak. A turul (toghrul) neve megjelenik a török Oszmán dinasztia eredetmondájában és a híres mongol kán, Bogd Gesser anyja ugyanazt éli át álmában, amit Emese. Ugyanez a gondolat az egyiptomi mitológiában is megjelenik, amint a halott Ozíriszt Ízisz sólyomalakban termékenyíti meg, így születik meg Hórusz. Végső soron - talán szabad kimondani, - hogy ehhez hasonló történt meg a keresztény vallásban Szűz Máriával is, akit a Szentlélek árnyékozott be; ebből a "nászból" születet Jézus Krisztus - bár ennek megtörténését a keresztény vallás dogmává merevítette.

- Hunor és Magor mondája; a Csodaszarvas-legenda. A magyar eredetmonda másik eseménye, amelyet a magyar hitvilág Levédiába helyez Hunor és Magor legendája, illetve a "csodaszarvas"-monda. Eszerint Ménrót fiainak: Hunornak és Magornak egy gímszarvas (önő) bukkant fel, amely őket a maeotisi ingoványokba űzte, ahol öt évig tartózkodtak. A hatodik évben megismerték Dula alán fejedelem két lányát, akiket feleségül vették." Ezen asszonyoktól származnak a hunok és a magyarok valamennyien" - olvassuk Kézai Simon krónikájában. Anonymus szarvasa modernebb, keresztény és európai megfogalmazású; a szarvas Bars vezért egy hegytetőre vezeti, máskor meg Géza és László hercegek előtt jelent meg "az Isten angyala szarvas képében". Krónikáinkban megőrződött a népünket új hazába vezető csodálatos szarvasünő - a csodaszarvas alakja, amely keveredett a szkítáktól és a hunoktól való származás emlékével. A csodaszarvas a magyarság legősibb jelképei közé tartozik, bár ez a lény szinte minden ázsiai népnél előfordul. A szarvas megjelenik a mezopotámiai dámszarvas formában a sumeroknál, ott van a Kr. előtti II. évezredben Anatóliában, a Kaszpi-tó délnyugati vidékén kialakult Amlas-kultúrában, ismerték a hinduk a Rámájánában, a perzsa Királyok Könyvében a hős Rusztemnél és ott találjuk a hun bronzokon. Magának a mondaváltozatoknak három fokozata van; a legősibben szárnyas vagy négylábú ragadozó üldözi a menekülő szarvastehenet, majd felfalja; ilyen jeleneteket láthatunk a hun bronzokon.. A második fokozatban megjelenik az ember; az ifjú vadászok által űzött leány szarvassá változik és egyiküknek asszonya lesz - ilyen változatot az ujguroknál találunk. Végül a harmadik fokozat a magyar eredetmondának felel meg: a szarvasünő többé nem célja a vadászatnak, mindössze nyomra és új helyre, hazára vezető. A szarvas-mondák főszereplői mindig ősök és ebben népek, nemzetségek vonulása és származása jelenik meg.

Etelköz

Az "Etelközi Magyarországot" a X. századi arab utazók pontosan leírták. Szerintük Etelköz terjedelme 360 000 négyzetkilométer; a Kárpátok, a Fekete-tenger, a Duna, a Volga és a szláv világ határolja. A Bíborbanszületett Konsztantín császár szerint "a magyarok a kazárok szomszédságából elköltöztek és a Dnyeper, a Dnyeszter, a Bug és a Szeret vidékén telepedtek meg, amely területet "Etelküzünek" (Folyóköznek) neveztek". A magyarok e területen folytatták ősi földművességüket; "A magyarok országa bővelkedik fákban és vizekben. Földjük nedves, sok szántóföldjük van" - olvassuk Ibn Rusztánál. A magyarok új szállásterületén zömében szláv lakosság élt, akikkel való kapcsolatunkról Ibn Ruszta így ír: "a magyarok hatalma kiterjed mindazon szlávokra, akik közel laknak hozzájuk. Súlyos adókat vetnek ki rájuk". Etelközben a magyarok figyelme nyugat és a Kárpát-medence felé fordult; 852-ben a magyar csapatok a Keleti Frank Birodalom területén jelentek meg, 881-ben pedig már Bécs alá értek. A magyaroknak 45 éves Etelköz-i tartózkodása idején őstörténetünk sok fontos eseménye játszódott le.

- A kijevi hadjárat. Ezen esemény Anonymus szerint 884-ben játszódott le. "Álmos vezér és vitézei elfoglalták az oroszok földjeit és javait elszedve Kijev városát fogták ostrom alá… Az oroszok kérték Álmos vezért, hogy Halics földjét elhagyva, a Havaserdőn túl nyugat felé Pannónia földjére vonuljanak, amely előbb Attila király földje volt és dicsérték nekik Pannónia földjét, hogy milyen szerfölött jó… Álmos vezér és főemberek elfogadván az oroszok tanácsát, igen biztos békét kötöttek velük".

- A vérszerződés. A honfoglalás előtt döntő esemény történt, s ez formálta végül is egyetlen nemzetté a magyar törzseket. A döntő esemény a vérszerződés volt, amelyben "a hét fejedelmi személy (a hét törzs feje) szabad akarattal és egyetértéssel vezérül és parancsolóul választotta magának, sőt fiai fiainak és azok utódainak a végső nemzedékig Álmost, ügyek fiát és azokat, akik az ő nemzetségéből származnak, majd a fent említett férfiak mindegyike Álmos vezérért saját vérét egy edénybe csorgatta és esküjét ezzel szentesítette" (Anonymus 8. fejezet). A vérszerződés belső-ázsiai szokás - a szkítáktól a hunokig és a mongolokig tudunk ilyen szerződésekről, - amely a rokon és csatlakozott népeknek mindennél erősebb szövetségének megpecsételése. Hérodotosz írja, hogy "a szkíták, amikor szövetséget kötnek, agyagedénybe bort öntenek és hozzávegyítik saját vérüket is oly módon, hogy testüket késsel vagy karddal egy kissé megsebesítik". Lukianosz a Toxarisz-ban így beszélteti a szkíta Toxariszt: "Attól az időtől kezdve, hogy ujjunk vérét kehelybe csepegtettük, kardunk hegyét bemártottuk és közösen kiittuk, immár semmi sem választhat el minket egymástól". Solinus könyvének XX. fejezetében ezt olvashatjuk: "A szkíták úgy kötnek szövetséget, hogy kölcsönösen isznak egymás véréből. Ez a szokás nemcsak náluk, hanem a médeknél is megfigyelhető". A vérszerződést történészeik "a magyarság születésnapjának" nevezik (Bakay Kornél).

- Álmos "rituális" halála. A történelmet az teszi bonyolulttá, hogy eltorzítják - olvassuk Bakay Kornélnál. Történészeink eltüntették Álmos fejedelmet a magyar történelemből. Ez úgy történhetett, hogy a "hivatalos" magyar történettudomány mindig sokkal hitelesebbnek tekintette az idegen forrásokat, mint a hazaiakat.

A Bíborbanszületett VII. Konsztantín bizánci császár azt jegyezte fel, hogy "a magyarok jobbnak tartották, hogy Árpád legyen a fejedelem, mintsem atyja, Álmos". Krónikáinkban az első magyar fejedelem Álmos volt, aki a magyarságot "igen vitéz és hadi viszontagságokban felette hatalmas nemzetté tette" (Zágrábi Krónika). Ő hozta meg azt a döntést, hogy elhagyják Etelközt és az új/régi hazába költözzenek., ő vezette népét az új haza felé, ő hódoltatta a kijevi orosz fejedelmet, alattvalóivá tette a kunokat és a magyar népet a kabarokkal "egészítette" ki. Anonymus nem ír Álmos haláláról; a későbbi krónikákban ez úgy jelenik meg, hogy "Álmos meg lett ölve", illetve "Álmos meghalt". A legvalószínűbb, hogy a 819-ben született Álmos öregemberként önként vált meg az élettől azért, hogy mindazt az erőt, amelyet magában hordozott, tovább adhassa. Ezt a cselekedetet nem értjük meg Ázsia ismerete nélkül; Indiában az idős királyok még 150 évvel ezelőtt is önként léptek fel a máglyára, ha úgy érezték, hogy már nincs elég erő bennük népük vezetésére. Az Ószövetségben sem Áron, sem Mózes nem láthatta meg az Ígéret Földjét, Kánaánt; annak határára érve meg kellett halniuk. A Bibliában ezt olvassuk: "Az Úr közölte Mózessel, hogy azon a hegyen, amelyre most fölmész, meghalsz… Csak szemmel láthatod Kánaán földjét, de nem léphetsz be a földre, amelyet Izráel fiainak adok". Az 1358-ban írt Képes Krónikában ezt olvassuk: "Az Úr visszaadta a magyaroknak Pannóniát, mint ahogyan Izráel fiainak Mózes idején örökségül adta Kánaán valamennyi országát".

- Árpád fejedelem. Anonymus arról értesít, hogy Árpád "Attila nemzetségéből" származott és életében büszkén hivatkozott a hunok nagykirályára Attilára, mondván, hogy "az én ősapámé, a nagyhatalmú Attila királyé volt a Duna-Tisza között elterülő föld". Kézai Simon pedig külön kiemeli, hogy Álmos fia Árpád a Turul nemzetségből származik. Hazai krónikáink határozottan és félreérthetetlenül kimondják, hogy Árpád volt a leggazdagabb és leghatalmasabb vezér, aki Kund fiát Kusidot követségbe küldte, "hogy menjen, szemlélje meg a földet (a Kárpát-medencét) és ismerkedjék meg a föld lakosaival". Magáról Árpád fejedelemről pontos képünk nincs. Legvalószínűbben 850-855 körül (van, aki szerint 840-841-ben) Kijevben született és 907-ben halt meg - ez utóbbit Anonymustól tudjuk. Árpád méltó örököse volt Álmos fejedelemnek, aki erős hadseregével és nagy hatalmával megteremtette a Kárpát-medence birtokba vételének minden feltételét. Árpád nagyfejedelem a hatalmas Úr, Álmos fiaként valóra váltotta "ősapjának, a nagyhatalmú Attila földjének" ismételt birtokbavételét, azaz végrehajtotta a honalapítást és végleges hazát adott népének. Árpád népe nem menekült hordák tépett tömege volt, hanem egy tudatosan és megtervezetten hazát változtató nép, amelynek élén Árpád nagyfejedelem állt, akinek nemzetségéből kiváló királyok származtak. "Örökébe Zoltán fia lépett, aki erkölcseire nézve apjához hasonlított, természete viszont elütő volt. Zolta vezér ugyanis kicsit selyp és fehér bőrű volt, puha és szőke hajú, középtermetű harcias vezér, bátor szívű, alattvalói iránt kegyes, nyájas beszédű, hatalomra törő, akit Magyarország valamennyi főembere meg vitéze csudamód szeretett".

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.