Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


A magyar őstörténet és az etnogenezis problémái

2012.10.21

 

Kiszely István: A magyar nép őstörténete

ELMÉLETEK A MAGYAROK EREDETÉRŐL

 

A magyar őstörténet kutatását meghatározta a mindenkori korszak általános szellemi képe, ideológiai igénye és orientáltsága. Őstörténetünket illetően a jelenben is mást mond a krónikáinkra épülő nemzeti hagyomány és mást a politikától irányított "tudomány". Saját hagyományaink őstörténetünket a hunokkal, az európai történettudomány (Flavius, Jordanes, Freisingi Ottó, Spalatói Tamás, Brémai Ádám, Regino prümi apát stb.), pedig a szkítákkal kapcsolja össze; ez utóbbi alatt értve minden "Keletről jövő ismeretlen népet". A "klasszikus műveltséggel" rendelkező szerzők a magyarokat gyakran Gógtól és Magógtól származtatták.

 

1. A nemzeti történetírás nincs lépéshátrányban más európai történetírással szemben; Hevesi Gábor (1656-1717), Bél Mátyás (1684-1749) és Timón Sámuel (1675-1736) szorgalmasan gyűjtik a forrásmunkákat és azok alapján a hun-magyar rokonság tanát vallják. Az Osztrák-Magyar Monarchia idején a XVIII. század második felében az udvar irányított történetírókat (Kollár Ferenc Ádám, Benczúr József, Kercselics Ádám stb.) nevez ki, és megtiltja a magyar oknyomozó őstörténet-kutatást. Ettől kezdve egészen a mai napig tartóan szétvált a magyar őstörténet-kutatás. A nemzeti irányzat a forrásmunkák, krónikáink és hagyományaink alapján továbbra is a Bonfini - Horváth István - Bartal György - Bíró József - Beöthy Zsolt vonalat követi, a másik, a monarchiát kiszolgálók, majd a marxista elveket követve pedig a magyarság eredetéről új, népünket dehonesztáló "őstörténetet" gyárt, amely csak azt ismeri el "tudományosnak", amelyben dicső múltunknak nyoma sincs.

 

2. A hun származás kérdése. A "hun-magyar azonosság", illetve közeli kapcsolat tudata őseinknél és Európa más népeinél annyira természetes volt, hogy a XI-XVI. századok között a magyarokat is többnyire hunoknak nevezték. Középkori történetíróink III. Béla jegyzőjétől Antonio Bonfini-ig teljes meggyőződéssel hittek a hun és a magyar nép azonosságában. Felfogásuk szerint Árpád fejedelem Attila egyenes leszármazottja, a magyar honfoglalás az Attila halála után honját vesztett hun nép örökség-visszaszerző hadjárata, az erdélyi székelység pedig a nagy Hun Birodalom bomlása után hazánk területén maradt hun néptöredék. 1052-ben Henrik német császár contra Hunnorum vezette seregét, 1100-ban egy forrás Szent Lászlót a "hunok királyának" nevezte és 1113-ban II. Béla királyt rex Hunnorumként ismerték. Heltai Gáspárnál olvassuk 1575-ben: "Az hunok, kiket mostan magyaroknak nevezünk" és J.W. Valvasor 1689-ben megjelent híres könyvében írja, hogy "a hunok a magyarok egy népének tekintendők". Ipolyi Arnold, Arany János és a francia Thierry Amade a magyar nép ősi hagyományának hun elődeiről örökölt mondáinak, a magyar eposznak maradványait keresték a Bécsi-, a Képes- és Budai Krónika első részeként fennmaradt un. Hun Krónikában.

Et a hagyományt a német tudomány képviselői - Thunmann, a szász Éder József és Schlözer Károly -, majd a szlovák Szklenár György, Dümmler, Büdinger és Palacky, Roessler Róbert és sokan mások "tudákos mesének" minősítették. Roessler támadása mély hatást tett Hunfalvy (Hunsdorfer) Pálra, aki szerint a "hun hagyomány nem lehet a magyar nép ősi, keletről hozott hagyománya… a hun hagyomány a XIII. századi krónikások meséje…" Ezt vallotta Budenz József, a magyar Marczali Henrik, Riedl Frigyes, Király György és Szinnyei József is. E nézetet Szabó Károly, gr. Kuun Géza, Nagy Géza, Munkácsi Bernát, Thúry József, Hirtl Frigyes és Vámbéry Ármin támadták, de a kancelláriától irányított magyar-ellenes tudományos világ Hunfalvy mellett foglalt állást. Újabban - 1940-ben - Ligeti Lajos, Váczy Péter, Eckhardt Sándor és Fettich Nándor tették közzé a hunokról való reális ismereteiket a Németh Gyula szerkesztette Attila és hunjai című kötetben, majd 1943-ban Szász Béla jelentette meg a mai napig is időtálló munkáját Attila nagykirály címmel. "Nem lehetünk a Kelet ködlovagjai, de fel kell, hogy emeljük tiltó szavunkat a Dévényen át bejött új-magyarok germán-latin-keresztény címzésű történetírás ellen is" - olvassuk Szász Bélánál.

"Hoztunk és átmentettünk Keletről is hagyományt, népi hivatásérzetet és kulturális formakincset, nem különben olyan fajtakomponenseket, melyek kitörölhetetlenek és amiknek tudatos elpusztítása bűn és esztelenség lenne… A magyar lélek krízise azért oly mély - folytatja Szász Béla -, mert formában javarészt nyugatiakká lettünk, de lelkileg és túlnyomórészt fajilag is ezer elszakíthatatlan szál köt ma is Kelethez és emiatt egyedül maradtunk… Végzetünk, hogy előbb ék voltunk nyugat felé, aztán védőbástya kelet felé…"

3. A finnugor származtatási elméletek születése. 1771-ben a csillagász Sajnovics János a Demonstratio című munkájában Magyarországon először tett valaki kísérletet a magyar-finnugor nyelv hasonlítására; ezzel egyidőben Engel János nyilvánosan támadja a hun-magyar kapcsolatot. Hunfalvy (Hunsdorfer) Pál és Budenz József a kancellária utasításait követve nyelvi alapon kidolgozzák a magyarságnak a gyűjtögető-halászó finnugor népekkel való rokonságának elméletét. A finnugrizmusnak alapvető hibája, hogy ahelyett, hogy a magyar nyelvben valóban előforduló finnugor szavakkal és nyelvi fordulatokkal foglalkozna, a magyarságot tudománytalanul és teljesen indokolatlanul a finnugor népektől származtatja. Márpedig a nyelvtudomány tárgya a nyelv, és nem annak a népnek a története, amely ezt a nyelvet beszéli. A belső-ázsiai eredet mellett e több, mint 200 évig fennálló monarchikus és marxista politika által irányított tan folyamatosan visszaadja helyét a magyarság igaz őstörténetének.

 

4. Másféle eredet-elméletek közül néhánynak a felsorolása inkább a kuriózum, mintsem a magyarság őstörténet-kutatása szempontjából érdemel említést. Ezeket többnyire külföldre távozott nem nyelvész és történész képzettségű jóindulatú "laikusok" alkották, akik többnyire a magyarságnak a magas-kultúrákhoz való tartozásával igazolgatták a magyarsághoz való kötődésüket. Ezen elméletek alapja többnyire a nem szakemberek által művelt nyelvtudomány volt.

- Magyar Adorján a Csodaszarvasról írt Londonban megjelent munkájában adott hangot annak a nézetének, hogy a magyarok "kezdettől fogva, mindenkit megelőzve a Kárpát-medencében laktak". Magyar Adorján és követői a Kárpát-medence őslakosságát is magyarnak képzelték.

- Csőke Sándor szerint "a magyar szókincs 95 %-a magyar eredetű". Cserép József indította útnak, majd Churchward ezredesnek a MU-ról írt könyve alapján Csicsáky József fogalmazta meg azt, hogy a magyarok egy elsüllyedt földrész műveltséget teremtő lakóitól származnak és a magyar az alapja a világ összes nyelvének. E feltevést a Hawaiiban élő Vámos Tóth László (Bátor) az Egyesült Államokban élő Paposi-Jobb Andor segítségével "ragozta" tovább "Tamana" tanával, miszerint "ezerszer is a magyar a legősibb nyelv". E kutatók tételük bizonyítására a földrajzi atlaszokat böngészve 3000 magyarhoz hasonló földrajzi nevet találtak.

- Bíró József szerint "az erdélyi Kőrös-kultúrából (Kr.e. 5500) származtatható a Termékeny Félhold térköréből elinduló magyar-ősszabir hullám megjelenése a Kárpát-medencében… A honfoglaló magyarság zöme - élükön Árpád fejedelem vezetésével - szabir eredetű volt".

- Belitzky János és Pálfi Károly (1941) a Biblia alapján a magyarság turáni, szíriai és egyiptomi származását vallotta. Ez utóbbi gondolatot fejlesztette tovább a Montreálban élő Baráth Tibor, aki a "magyar fajta" bölcsőjének származásáról nyolc javaslattal áll elő. Szerinte "a magyar népek államalkotó minőségben uralkodó jellegben szerepeltek, és ők alkották meg csodálatos géniuszukkal az emberiség első magas kultúráját…Az Európa tájaira a keleti magyar népek zöme nem Mezopotámiából, hanem a közelebb eső egyiptomi kultúrkörből érkezett".

- Az etruszk-magyar rokonságot Kur Géza képviselte.

- Zajti Ferenc szerint "az ősi skytha-hun nép szülte a magyarságot, de ugyancsak a skythák adták őskultúrájukat az Ókornak".

- Egyre inkább terjedőben van a sumer-magyar rokonságnak a nézete, amelyet Badiny Jós Ferenc, +Bobula Ida, Csőke Sándor, Endrey Antal, Gosztonyi Kálmán, Hary Györgyné, Mészáros Gyula, Nagy Sándor, +Oláh Béla, +Padányi Viktor, +Schédel Antal és +Zakar András és sok más szerző képviselt, illetve képvisel. E kutatók közül néhányan komoly művelői a sumerológiának és a Kárpát-medencébe bekerült iráni eredetű népeknek - a szkítáknak, a szarmatáknak (és szauromatáknak) valamint a jászoknak - kultúrája és nyelvi eredetéről valós adatokat szolgálnak, de nem "a magyarság" eredetét kutatják. A poszt-sumer lakosság a hsziungnu törzsszövetség tagjaiként a hunokkal is bekerültek a Kárpát-medencébe.

A sumer kultúra - elsősorban a nyelv - őseinkre való hatását Bakay Kornél így magyarázza:

"A sumerok a kép (fogalom) írást szóírássá alakították át, jóllehet ez már részben az akkádok (szemiták) uralma idején történt. A sumerokat ugyanis Kr.e. 2600 táján legyőzték az akkádok, ám 2100 körül ismét uralomra kerültek a sumerok. Ezt követően a sumerok egy része észak felé, a Kaukázus irányába vándorolt, nagyobb része pedig véglegesen beolvadt az elámi, majd az asszír (szemita) népbe. A sumer kultúra tovább élt a babiloni birodalomban, majd a kassu és a káld országlásban (Kr.e. 1500-700), amikor a szkíták megjelenek Kr.e. 700 táján, Újbabilónia már csak holt nyelvként ismeri a sumert. Nem lehet véletlen, hogy a világ eddig vizsgált 300 nyelvének mindegyikében megtalálhatók ósumer alapszavak közel sem egyforma mennyiségben. Jelen ismereteink mellett feltehető, hogy a szkíták már a Kr.e. II. évezredben találkoztak sumer nyelvű népekkel a Zagrosz és a Kaukázus közötti térségben; innen ered az ótörök és a sumer nyelv egymásra hatása".

A régészeti adatok alapján a török (türk) népek őshazáját Belső-Ázsiában kell keresnünk és aligha lehet kétséges, hogy a nagyállattartó lovas népek kultúrájára nagy mértékben hatott az ókori Kelet művészete, hitvilága és nyelve.

 

5. Az "Arvisura" (Igazszólások) problémája. 1998-ban a Püski Kiadónál jelent meg két vaskos kötetben Paál Zoltán ózdi vaskohász sajátos írása, az Arvisura. Mondák, regék, népi hagyományok a palóc kézművesek világából címmel. Az Igazszólások műfaját nehéz meghatározni, talán a regéhez áll a legközelebb. A történet a belső-ázsiai óhazában kezdődik és különösen sokat foglalkozik a hunok történetével és életével. Paál Zoltán táltos regős népművész, aki ihletettségében, öntudatlanul úgy hasonlítja és gyűjti össze őseink történetét, hogy a népi hagyományok elvesztik élüket és igazi regévé nemesednek. Paál Zoltán regős kultúrájában egységes ősi nagyállattartó világban látja a magyarságot, mely világ a Kínai Nagy Faltól a Kárpát-medencéig húzódott. A szerző sajátos írásában a régmúlt idők tiszta forrásvízét emberi tisztességgel és jó szándékkal hozza felszínre, hogy elvezessen bennünket az általa "megálmodott" őshaza mesevilágába. A regei múlt nem sért hiteles történelmet, de elviszi az olvasót egy olyan csodálatos világba, amelyet "európaivá válásunkkal" elvesztettünk. A szerző egyetlen könyvet nem olvasott a magyar őstörténet témájából, ismereteit az utolsó manysi főtáltos unokájától szerezte.

 

A MAGYAROK  ÉS A KELET-KUTATÁS

 

A magyar Európa egyetlen népe, amely részben Ázsiából származtatható; a magyarság "Eurázsia kicsinyben". A magyarság "mássága" egyrészt felelősséget követel múltunk kutatóitól, másrészt ennek tudomásulvétele és elfogadása záloga fennmaradásunknak.

A magyar Belső-Ázsia kutatókat általában nem övezte dicsfény. Munkásságukról külföld alig szerzett tudomást, és eredményeiket gyakran idegen kutatók sajátították ki. Nekünk magyaroknak azért volt kulcsfontosságú Belső-Ázsia kutatása, mert e nélkül sem őstörténetünk, sem magyarságunk nem érthető meg. A magyarok kelet-kutatása nem az egyetemes emberiség ismeretének gyarapítását, hanem saját múltunk megismerését jelentette; számunkra a Kelet-kutatás eredetünk tudatából táplálkozott.

Őshaza-kutatásunk már a X. században elkezdődött. VII. Bíborbanszületett Konsztantín császár említi, hogy Tormás herceg, Árpád fejedelem dédunokája közli vele, hogy "küldöttjeik mind mostanáig meg-meglátogatják a keleti türköket". A X. századi török volgai bolgárok folyamatosan közöltek híreket Belső-Ázsiából. A XI. században a Kazár Birodalom területére költözött kunok jó kapcsolatokat tartottak fenn Belső-Ázsiával. Julianus barát 1235-36-os útja alkalmából a keleten maradt magyarok keresése közben sok információt szerzett Belső-Ázsiáról. A vallon származású Rubruk 1243 húsvétján a mongol nagykán udvarába került, és visszaemlékezéseiben megemlíti, hogy az odasereglettek között magyarok is voltak. A Képes Krónika szerzőjének jó ismeretei voltak a kitajok népéről.

Magyarországi Illés (Elias Hungarus) 1340-ben érkezett vissza Avignonba a mongoloktól. Magyarországi Gergely (Gregorius de Hungaria) Khambalikban (a mai Pekingben) is járt, öt évet töltött a mongolok között és 1346-ban érkezett vissza Európába. Escandeli Máté (Mateus Escandel) Kína belsejéig jutott el ahol 1399-ben halt meg. A kínai magyar misszió az 1600-as években tevékenykedett Pekingben; kiemelkedő alakja Schall atya volt, akinek 1665-ben jelent meg a Historia narratio című műve. 1623-ban II. Apafi Mihály udvari káplánja Johann Grueber volt, aki miután Kínában járt a nagyszombati egyetemen Belső-Ázsiáról adott elő.

Zalánkeményi Kakas István és Tectander György belső orosz területekről adtak hírt (1516-26 között), Hatvani Turkoli Sámuel Nagy Péter cár szolgálatába állt és a Krim-i falvakról adott tudósítást, "melyekben magyarul beszélnek". Orlay János (1770-1829), majd követője Nagylaki Jakcsics Gergely 1804 tavaszán a kaukázusi magyarokhoz jutott el. Egy Szabó nevezetű nazarénus hittérítő 1805-1822 közötti bagdadi útja során "több milliónyi ázsiai magyarról" szerzett tudomást. Ógyallai Besse János (1765-1841) a Kaukázusban maradt szavárd magyarok között járt, de mivel kutatásainak eredményeit az osztrák kancellária nem fogadta el, útleírását Franciaországban adta ki. Márlaki Jerney János 1844-ben a párthusoknál járt.

Zichy Jenő (1837-1898) expedíciói 1895 és 1898 között irányultak Oroszország- és Kína felé. Zichy Jenő jó szakemberekkel - Szentkatolnai Bálint Gábor nyelvésszel, Szádeczky-Kardoss Lajos történésszel, Wosinszky Mór régésszel "dolgozott". Az expedíció eljutott a Turáni-alföld két ősi központjába, Buharába és Szamarkandba. Zichy Jenő harmadik expedíciója alkalmával Pósta Bélát, Jankó Jánost, Pápay József nyelvészt is magával vitte. Az expedíció átkelve a Góbi-sivatagon eljutott Pekingbe, majd Ázsiát megkerülve érkezett haza. Mongóliában "a székely rovásírásra emlékeztető sírfeliratokat" találtak.

Legnevezetesebb Belső-Ázsia kutatónk Kőrösi Csoma Sándor volt (1784-1842). A magyarok belső-ázsiai származását az erdélyi nagyenyedi kollégium könyvtárában olvasott nagy Világtörténelmekből (Plano Carpini, Barhebraeus, D'Herbelot, Colbert, Abulgázi, Deguignes, Szekér Joachim, Johann Eberhardt Fischer, Klaproth stb.) ismerte meg, majd Göttingenben Johann Blumenbach, az antropológia atyja indította útjára megmutatva neki 20 jugar koponyát mondván:

"Sándor, a magyarok olyanok, mint ezek a jugarok. Ha oda mégy, ahol ezek az emberek élnek, jó helyen keresed őseidet…"

Kőrösi Csoma Sándor indíttatásáról így írt:

"Azon fáklyánál fogva, melyet Németországban gyújtottam meg, elindultam nemzetem eredetének fölkeresésére…"

Kőrösi így indult el 1819. november 28-án 100 forinttal a zsebében útlevél nélkül Szófián, Cipruson, Baghdadon, Buharán, Afganisztánon és Kashmiron keresztül a ladaki Lehbe, majd Lahorban az angoloktól megbízást kapott egy tibeti-angol szótár megírására. A zanglai kolostorban töltött évei alatt sok ismeretet szerzett a magyarok őseiről. 1942 elején útnak indult, hogy megtalálja a magyarok őseit Kelet-Turkesztánban, de április 11-én végelgyengülésben Dardzsilingben maghalt. A halálos ágyánál levő A. Campbell doktor visszaemlékezéseiben ezt írja róla:

"Minden reménye az volt, hogy eljusson legforróbb vágyakozásainak végcéljához, hazája eredetének fölfedezése érdekében a jugarok földjére…".

Kőrösi Csoma Sándor végrendeletül - amint ezt 1832. április 30-án báró Neumann Fülöphöz írt levelében írta - ezt hagyta az utókorra:

"…A’ki utánnam megindul… egyenest Nagy- és Kis Bukáriába menjen és onnan kezdje el vis'gálódásait; chinai Tatárországnak beljebb eső részei azok a helyek, ahol a magyar nemzet bölcsőjét keresnünk kell…"

 

Kőrösi Csoma Sándor végrendeletét Vámbéry Ármin (1832-1913) zsidó származású turkológus követte, aki második középázsiai útja során 1863-ban jutott el Kelet-Turkesztánig, de a politikai és vallási forrongások miatt nem tudott bejutni a "Nagy Mennyei Birodalomba". "A külföldön elért káprázatos sikerrel, az egy csapásra megszerzett világhírrel szemben állt a honi körök értetlensége, irigysége és rosszindulata" - íjra róla Hazai György (1986). Berzenczey László 1873-ban eljutott Kashgárba, de a kirgizek fogságába kerülve nem jutott tovább. Mezőkövesdi Újfalvy Károlyt (1842-1904) felesége, Claire-Virginie-Marie Bourdon segítette útjában. Közép-Ázsiában a turkesztáni népek körében végzett antropológiai és néprajzi kutatásokat. Egyedülálló leírást adott a kashgári ujgurokról és a tádzsikokról; munkáit - a magyar hivatalos körök érdektelensége miatt - Párizsban adta ki. Almásy György (1867-1933) geográfus Ausztriában időtálló munkát jelentetett meg a belső-ázsiai kazakokról és a kirgizekről.

Széchenyi Béla (1837-1918) - gróf Széchenyi István fia - kelet-ázsiai expedíciója 1877-1880 között zajlott le. Expedíciós társai Gustav Kreitner (1848-1913) térképész, Szentkatolnai Bálint Gábor (1844-1913) nyelvész és Lóczy Lajos (1849-1920) geológus voltak. Az expedíció 1878-ben eljutott Dunhuangba, ahol rájöttek arra, hogy e freskók a magyar őstörténet számára hihetetlen kincseket rejtegetnek, de nyelvészük betegsége miatt meg kellett szakítaniuk kutatásaikat. Lóczy Lajos felhívta Steint Aurél figyelmét a Kelet-Turkesztánban megfigyelt magyar - belső-ázsiai kapcsolatokra.

Stein Aurél (1862-1943), miután Magyarországon belső-ázsiai kutatásainak terve nem talált támogatóra, Angliában telepedett le és kutatásait brit állampolgárként végezte. Első belső-ázsiai útja alkalmával 1900-ban az ősi Selyem Út menti romokat térképezte föl. Második expedíciós útja (1906-1909) a Tárim-medencébe vezetett, majd a Lóczy Lajos által jelzett Dunhuangban egy befalazott szentélykönyvtárból 6000 tekercset, 3000 kézirat-lapot és 5 ládányi egyéb régiséget szerzett meg és küldött a londoni British Museumba, amiért Angliában lovaggá ütötték. Harmadszor is visszatért Belső-Ázsiába, amikor a Turfáni-mélyföldet térképezte fel és újra a Tárim-medencében dolgozott és ásatásokat vezetett egészen 1916-ig, amíg a kínaiak Hszincsiang, Ordosz és Kanszu tartományokat el nem foglalták. Legjelentősebb ásatása a hajdani ujgur főváros Asztana (Ilihot vagy kínai nevén Gaucsong) temetője volt, ahol a feltárt 500 körüli sírból olyan emberek voltak eltemetve, mint akik Árpád népével a Kárpát-medencébe érkeztek és olyan "halotti szemüvegek" és részleges lótemetkezések kerültek elő, mint a magyarországi honfoglalás kori sírokból. "Hiszem - írja Stein Aurél -, hogy azokat, akik Árpáddal együtt jöttek be a magyar földre a belső-ázsiai törzsökös türkök közé sorolhatjuk". Végrendeletében minden szellemi hagyatékát - kéziratait és könyveit - a magyar államra hagyta.

Koepe Viktor 1938 körül tette közzé belső-ázsiai utazásainak megfigyeléseit, ahol leírta, hogy Mandzsúriában látta azokat az embereket "akik a mi népünk vonásait juttatta eszébe". "Mintha csak a mi székelyeink vagy csángóink jelentek volna meg előttem" - írja. Leírja a magyarokéval szinte teljesen azonos "székelykapukat" és az antyui nyelvjárásban talált sok magyarban is használatos szót (leány, apa, anya, test, száj, ló, nap, szív, szem, fej, kapu, rossz, jó stb.).

Kiszely István és Cey-Bert Gyula Molnár Péter operatőrrel az 1980-as években többször jártak Hszincsiang-Ujgur és Kanszu és Ordosz tartományokban együtt dolgozva az ottani Közép-Ázsiai Kutatóintézettel, a Néprajzi Múzeummal és a dunhuangi barlangtemplomok kutatóival. Hozzájutottak a Stein Aurél féle ásatási anyagokhoz és több ízben látogatták meg a Kanszu tartományban élő azon jugarokat (yogurokat vagy yüküket), akikhez Kőrösi Csoma Sándor szeretett volna eljutni. Későbbi útjaik során együtt dolgoztak Csang Rei kínai zenekutatóval, akinek segítségével megfigyelték a jugarok embertani arculatát, zenevilágát, étkezési technológiáját, monda- és mesevilágát, hiedelemvilágát és balladakincsét. Hosszabb időt töltött Hszincsiang-Ujgur és Kanszu tartományban Kovács Ágnes néprajzkutató és gyakran jártak ki Belső-Ázsiába a Gödöllői Agrártudományi Egyetem hallgatói; az első kutatóutat Somfay Dávid vezette. 1989-ben, majd utána a magyarok belső-ázsiai "nyomait" Bárdi László pécsi tanár, Du Yaxiong kínai zenetörténész és Érdy Miklós New York-i fogorvos kutatta.

 

Benkő Mihály turkológus könyvtáros 1988 óta szinte évente jár Mongóliába, ahol elsősorban a honfoglaló magyarság néprajzi párhuzamait kutatja. Maradandó munkája a honfoglalás kori magyar sírokban is talált "halotti szemüvegek" belső-ázsiai párhuzamainak a kimutatása. Munkájának lényege, hogy "a leghonfoglaláskoribb" régészeti lelet, a halott szemére helyezett síma vagy domborított és kilyukasztott "szemüveg" vagy a teljes arcot fedő "halotti maszk" magyarországi előfordulását (Rakamaz, Tiszaeszlár, Zalaszentgrót, Szabadkígyós, Hajdúböszörmény, Bana stb.) nemcsak a Dnyeper vidékén (Manvelovka) találta meg, hanem azt Nyugat-Szibérián (Balsije Tigani, Demionki, Gorbunyata, Tankejevke) és Kirgizisztánon (Kenkol, Kara Bulak, Dzsallak Dzsebe stb.) át Belső-Ázsiáig (Turfán-Asztana stb.) viszi vissza. Ez a temetkezési szokás tehát nem finnugor, hanem belső-ázsiai.

"Tekintve, hogy a textil, illetve bőralátétes, ezüst- aranyszemes "szemüveges" halotti álarc a honfoglaló magyarság előkelői között és harcos közép-rétegében elterjedt volt - olvassuk Benkő Mihálynál - valószínűnek kell tartanunk az ősmagyaroknak és Belső- és Közép-Ázsia ogur-türk törzseinek közvetlen kapcsolatát".

Itt kell megemlítenünk a Délnyugat-Mongóliában élő "mongóliai magyarok" problémáját; magukat magarnak nevezik. Hagyományaik szerint népük többi része a Kr. utáni VII-VIII. században azért vándorolt nyugatra, mert nem akart háborút vesztve, leigázottan ott tovább élni. Őket Kovács Imre vizsgálja és látogatja meg évente.

A Nepál középső-nyugati részében élő magarokra Michael Opitz amerikai etnológus hívta fel a figyelmet; a nők helyzetéről Molnár Auguszta, a Banyan-i dombvidéken élőkről John T. Hitchcock, szertartásaikról David E. Watters és kultúrájukról Gary Spehperd írtak. A magyar kutatók közül elsőnek Wojnarovich Elek halbiológus járt közöttük, utána Fekete Ferenc diplomata, Kiszely István antropológus, Lovass Ferenc, Boda Sarolta és Kunckel Béla, majd legutóbb Csáji László Koppány dolgozott közöttük másodmagával. A magarok feltehetően Közép-Ázsia vagy Mongólia felől érkeztek mai szálláshelyükre nyugat felöl kerülve meg a Tibeti-hegységet. Feltehető, hogy a hzsiungnu törzsszövetség egy "kivetett tagjaként" érkeztek Usbang környékére. Függetlenségüket a XVIII. századig megőrízték. Mai "hivatalos" lélekszámuk 274 000; hét törzsre oszlanak; ősi írásuk az akarika szótagírás. Sírjaikra kopjafákat helyeznek, amelyeken napkerék látható. Siratóénekeik la-pentaton dallamúak.

 

 

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

.

(Nevem_senki, 2013.02.11 16:28)

Igazuk van a finnugor ellenes történészeknek. A belső ázsiai elmélet csak egy tündérmese. Honfoglalás is egy tündérmese, nincs rá bizonyíték, hogy tényleg magyarok voltak -e. Mindenhol türköknek írják le őket.